Hiperarousal — Amikor a rendszered nem hajlandó „kikapcsolni”

A hiperarousal olyan állapot, amelyben az éberségi és stresszrendszerek krónikusan feljebb tekert szinten futnak. A szimpatikus idegrendszer, a kortizol és adrenalin szintje, valamint a gondolkodási minták mind hozzájárulnak. Ahelyett, hogy este finoman áthangolódna a rendszer nyugalomba, a szív, az izmok és a gondolatok is inkább készenléti üzemmódban maradnak — még vízszintes helyzetben is.

Krónikus inszomniában sokan írják le magukat úgy, hogy „fáradt vagyok, de túlpörögve”, könnyen megijednek, vagy pont akkor indul be az agypörgés, amikor leoltják a lámpát. A hiperarousal lehet vonás-szintű (egyes idegrendszerek eleve „forróbbra” vannak húzva) és állapot-szintű (stressz, betegség, életválság után felfutó). Idővel az agy megtanulhatja, hogy az ágy és az éjszaka = felpörgött állapot, ami önfenntartóvá teszi a kabaré-estet.

Ezért sül vissza az egyszerű „próbálj jobban” típusú tanács: az erőlködés éberség. Minél jobban figyeled, elemzed és értékeled az alvásodat valós időben, annál inkább tekinti az agy a helyzetet nagy tétűnek. A CBT-I és hasonló megközelítések a hiperarousalt azáltal csökkentik, hogy a gondolatokkal dolgoznak, szűkítik az alvásidőt, és olyan viselkedéseket építenek be, amelyek biztonságot, nem fenyegetést jeleznek.

A hiperarousal nem jellemhiba; a fenyegetésrendszered végzi egy kicsit túl lelkesedéssel a feladatát. Ha kiszámíthatóbb rutinokat, tiszta határt nappal és éjszaka között, valamint relaxációt és terápiát kap, fokozatosan elhiszi, hogy nem kell fegyverben ülni a párnád mellett.

Miért számít?

Ha az inszomniát hiperarousalként, nem „rossz alvóságként” látod, több eszköz jelenik meg — a stresszkezeléstől az alvásidőzítésig —, amelyek tényleg tudnak változtatni rajta.

Zárómondat

Az idegrendszered nem direkt próbál szabotálni; csak ismétlődő bizonyíték kell neki, hogy lefekvéskor tényleg elég biztonságos leengedni a vállakat.