Incentive sensitisation — A modern függőség‑elmélet
Hogyan tudja az agy túlhangsúlyozni a „akarom” jelet akkor is, amikor magát a jutalmat már nem élvezed.
Az incentive sensitisation elméletet Kent Berridge és Terry Robinson dolgozta ki, és azt állítja: a függőséget okozó szerek (és bizonyos viselkedések) nem csak élvezetet adnak, hanem túlérzékennyé teszik az agy ösztönző („akarom”) rendszereit. Az ismételt, intenzív dopaminlöketek a mesolimbic-reward körben azt eredményezik, hogy a droghoz kapcsolódó jelek (helyek, emberek, tárgyak, napszakok) egyre erősebb „ez fontos!” jelet váltanak ki.
Közben a hedonikus („tetszik”) hatás a tolerancia miatt csökkenhet. A végeredmény: brutálisan felerősödött „akarom” jel, miközben az élvezet minimális. Ez az az állapot, amikor valaki úgy fogalmaz: „Már rég nem szeretem, de nem tudom nem akarni.”
Az elmélet magyarázza a hosszú józan időszak utáni visszaesést, a kívülről „érthetetlen” drog‑használatot, és azt is, miért lehet egy egyszerű jel — egy sarok, egy illat, egy dal — olyan erős trigger, hogy a test szinte magától indul.
Miért számít?
Az ösztönzési szenzitizáció szétválasztja az akarást az élvezettől, így a függő ember viselkedése nem „titkos élvezethalmozásnak”, hanem túltréningezett motivációs rendszernek tűnik — sokkal kevesebb szégyennel és több együttérzéssel.
Zárómondat
Az incentive sensitisation annak a története, amikor az agy továbbra is azt kiabálja, hogy „menj”, jóval azután, hogy a buli már megszűnt jónak lenni.