Zsírsav‑oxidáció — Amikor a test „zsírt éget”

Amikor azt mondjuk, „zsírt égetünk”, valójában a zsírsav‑oxidációról beszélünk. A zsírsejtekben tárolt trigliceridek zsírsavakra bomlanak, ezek kijutnak a vérbe, belépnek az izmokba, májba és más szövetekbe, majd a mitokondriumokban apró darabokra vágódnak és elégnek.

A folyamat kulcslépése a β‑oxidáció. Itt a hosszú szénláncú zsírsavakat két szénatomos egységekre darabolja a sejt, amelyeket acetil‑CoA-vá alakít. Ezek az acetil‑CoA‑molekulák lépnek be a citrátkörbe, majd a légzési láncba, ahol végül ATP, azaz használható energia keletkezik.

A zsírsav‑oxidációt az határozza meg, milyen üzemmódra áll a szervezet. Nyugalomban, alvás közben és hosszan tartó, alacsony‑közepes intenzitású mozgásnál a test egyre inkább zsírra támaszkodik. Magas intenzitású sprintnél viszont a glükóz kerül előtérbe, mert gyorsabban hozzáférhető energiaforrás.

Inzulinrezisztenciában és zsírmájban gyakran az a baj, hogy a zsírsav‑oxidáció és a zsírsav‑beáramlás nincsenek egyensúlyban. Több zsírsav érkezik a sejtekhez, mint amennyit el tudnak égetni. A felesleg lipotoxicitást okoz: zsír csepeg azokra a helyekre, ahol semmi keresnivalója, és megzavarja a jelátvitelt.

Az edzés, a mitokondriális biogenezis fokozása és az anyagcsere nyugalmasabb, kevésbé pörgő működésre hangolása mind javítja a zsírsav‑oxidáció hatékonyságát. Nem csodamódszerek, hanem annak támogatása, amit a sejt amúgy is szeretne: stabilan, kiszámíthatóan használni a raktározott energiát, nem pániküzemmódban.

Miért számít?

A zsírsav‑oxidáció az a láthatatlan pénzügyes, aki eldönti, hogy a „zsír‑bankszámlád” valóban forgalomban lévő energiává alakul‑e, vagy csak egyre nagyobb, de bénító tartalékká duzzad.

Zárómondat

A tested nem utálja a zsírt — csak azt szereti, ha nem egyszerre és pánikszerűen kell mindent elégetnie.