Glikogén — A tested glükóz‑párnája

A glikogén sok kis glükóz‑molekula elágazó lánca. Nem olyan kompakt, mint a zsírszövet, de sokkal gyorsabban hozzáférhető. Úgy képzeld el, mint egy polcokon tárolt harapnivaló‑készletet az izmaidban és a májban: nem akkora, mint a mélyhűtő (a zsír), de nem is kell minden falathoz boltba menni (enni).

Az inzulin segít feltölteni ezeket a raktárakat. Étkezés után, amikor a vércukor emelkedik, az izmok és a máj glükózt vesznek fel és glikogénné fűzik össze. Később, edzésnél vagy két étkezés között, amikor csökkenne a vércukor, a szervezet visszabontja ezeket a láncokat, és glükózt bocsát a vérbe, illetve az izomsejteken belül azonnali üzemanyagként használja fel.

Az izomglikogén elsősorban az adott izom saját energiaigényeit fedezi — nem igazán „osztozik” a többiekkel. A májglikogén ezzel szemben a vércukorszint stabilizálásáért felel, különösen alvás közben és étkezések között: onnan kap az agy is üzemanyagot.

Amikor egy intenzív edzés „kiüríti a glikogént”, valójában csak csökkenti ezt a rövid távú párnát. A következő órákban a tested kifejezetten nyitottabb a glükóz felvételére, hogy újratöltse a raktárakat — ez az egyik oka annak, hogy az edzés ilyen erős eszköz a inzulinérzékenység javítására.

Probléma akkor van, ha a glikogénraktárak tartósan tele vannak, mert keveset mozogsz, miközben sok gyorsan felszívódó szénhidrátot eszel. Ilyenkor a plusz glükóz már nem fér a polcra; zsírként tárolódik, és hosszabb távon az anyagcsere rugalmasságát is rontja.

Miért számít?

A glikogén segít megérteni, hogy nem minden szénhidrát „rossz”. A kérdés az, milyen állapotban vannak a raktárak: kiürültek és éhesek egy kis utántöltésre, vagy hónapok óta plafonig pakolva állnak.

Zárómondat

Minden séta, minden edzés egy udvarias kopogtatás a glikogénraktárok ajtaján: „Sziasztok, jöhet egy kis helycsinálás?”