Langerhans-szigetek — A hasnyálmirigy hormon-kisvárosai
Apró szigetek, ahol az inzulin, glukagon és társaik percről percre újratárgyalják a vércukor-egyensúlyt.
A Langerhans-szigetek parányi sejtcsoportok a hasnyálmirigy állományában szórtan. Mintha egy nagy szervben sok pici hormon‑városháza ülne. Itt laknak a β‑sejtek (inzulin), az alfa‑sejtek (glukagon), a delta‑sejtek (szomatosztatin) és más hormontermelő sejtek.
Étkezés után a β‑sejtek aktiválódnak: inzulint bocsátanak ki, hogy a glükóz elhagyja a vért és belépjen a sejtekbe. Két étkezés között, éhezéskor az alfa‑sejtek lépnek előtérbe: glukagont szabadítanak fel, amely jelzi a májnak, hogy engedjen vissza egy kevés cukrot a vérbe. A delta‑sejtek fékként működnek, finomhangolják a túlpörgő választ. A szigeteken belül folyamatos „chat” zajlik a sejttípusok között.
1‑es típusú diabéteszben az autoimmun támadás elsősorban a β‑sejteket éri, így a szigetek hormon‑egyensúlya szétesik: inzulin alig van, glukagon viszont könnyebben elszabadul. 2‑es típusú diabéteszben hosszú ideig fokozott inzulintermelés zajlik, a β‑sejtek hipertrofiája és kimerülése után azonban itt is csökken az inzulinkapacitás.
A Langerhans-szigetek azért izgalmasak, mert megmutatják: a vércukor-szabályozás nem egyetlen hormon magánszáma, hanem egy pici, nagyon sűrű hormon‑ökoszisztéma produkciója. Amikor a szigetek jól működnek, a hullámzás finom; amikor szétesnek, az egész anyagcsere ritmusa hamissá válik.
Miért számít?
A Langerhans-szigetek emlékeztetnek rá, hogy az „inzulinprobléma” gyakran valójában egy egész sejtközösség problémája. A terápiák célja nem csak az, hogy pótolják a hiányzó hormont, hanem hogy kíméljék és védjék ezeket a szigeteket is.
Zárómondat
Minden apró sziget egy miniatűr tárgyalóterem — és a nap minden percében a vércukrod jövőjéről vitatkoznak benne.