Receptor-deszenzitizáció — Amikor a sejtek lejjebb tekerik a hangerőt
Ha egy jel folyamatosan üvölt, a sejt egy idő után lehalkítja a hangszórót.
A receptor-deszenzitizáció az a folyamat, amikor egy sejt felszínén lévő receptor a túl gyakori vagy túl erős jel hatására kevésbé reagál, vagy kevesebb receptor marad a felszínen. Ez a sejt önvédelmi mechanizmusa: ha valaki folyamatosan a füledbe kiabál, idővel befogod a füled.
Ez történik például az inzulinrezisztenciában: a magas, tartós inzulinszint hatására az inzulinreceptorok és az alatta lévő jelátviteli fehérjék (pl. IRS‑1) módosulnak, egy részük belső membránokba húzódik vissza, másokra gátló foszforiláció kerül. A sejt nem „lusta”, hanem védi magát a túlcsordulástól.
Ugyanez a logika működik más rendszerekben is: krónikus magas kortizol csökkenti a kortizolreceptor érzékenységét; túl sok dopamin inger (pl. drogok, extrém jutalmazó ingerek) deszenzitizálhatja a dopaminreceptorokat. A hatás: ugyanarra a „kickre” egyre több jel szükséges, a baseline pedig egyre tompábbnak érződik.
A deszenzitizáció részben visszafordítható: ha a jelintenzitás csökken, a sejtek idővel visszatehetnek több receptort a felszínre, javulhat a válasz. Ezért olyan fontos a „pihenőidő” minden hormonális rendszerben — legyen szó inzulinról, stresszről vagy jutalmazásról.
Miért számít?
A receptor-deszenzitizáció megmutatja, hogy a „nem reagál” jelenség sokszor nem hibát, hanem védekező stratégiát jelent. Ha ezt látod, nem az a kérdés, hogyan erősítsd tovább a jelet, hanem hogyan teremts olyan környezetet, ahol végre csend is van két jel között.
Zárómondat
A tested nem utálja a jelhordozókat — csak időnként szeretné lehalkítani őket, mielőtt teljesen megsüketülne rájuk.